35. rész - Az út vége

~*~ Zoe szemszöge ~*~

 „Csak egy nyom maradt neked, s már tömheted is zsebed,

Így utolsó lapodért menj arra, ahol kivezet az út az udvarra.” 

Mind a ketten csendesen olvastuk el az utolsó előtti nyomot. Justin átkarolta a derekam, ahogyan az ölében ültem, fejét pedig nekidöntötte a felkaromnak. Szerettem volna megsimogatni, vagy bármilyen módon kifejezni felé, mennyire jól esik a gesztusa, de mégsem tettem.

Épp az imént estünk túl egy újabb hullámvölgyön, és nem volt kapacitásom ismét veszekedni. Lassítanunk kell, és jobban megismerni a másikat, mielőtt bármibe is belevágunk. Egyelőre jó lesz így ez az állapot.

Mintha megérezte volna a gondolataim, Justin felemelte a fejét, rátette az állkapcsát a vállamra, és halványan mosolyogva a szemeimbe nézett. Reményt láttam benne csillogni, s nem tudtam, ennek én vagyok-e az oka, vagy a nyom, melyet az imént olvasott.

- Már csak egy boríték, és végre megszabadulunk ettől az erdőtől – mondtam, amint belegondoltam abba a megkönnyebbülésbe, amely át fog járni, ha visszaérünk. Szeretek túrázni, de rémesen kifárasztott ez az út.

- Igen, igaz – Justin arcáról elpárolgott a jókedv a mondandómra, majd elvette a fejét rólam, s zavartan keresett valamit, amiről szerintem még ő sem tudta, mi az.

- Rosszat mondtam? – kérdeztem halkan. Költői kérdés volt, hisz azután lett ilyen komor, miután megszólaltam.

- Nem, semmi gond – erőltetett egy mosolyt az arcára. Lehet, hogy sokszor ölti fel magára az érzéketlen, vidám szerepet, de engem nem tud átvágni. Megfogtam az állkapcsát, majd felemeltem a fejét, ezzel kényszerítve őt, hogy a szemembe nézzen. Olyan szomorúság csillant meg benne, amelyet eddig még aligha láttam rajta.

- Mi baj? – azonnal tudni akartam a választ, ő azonban hezitálva kivette a fejét az érintésem alól, hogy ismét a földet tudja vizsgálgatni.

- Mi lesz velünk, ha kimegyünk innen? – hangzott el bizonytalan kérdése, s miután nagy nehezen kimondta, félve rám nézett. Nagyot nyeltem, és immáron én voltam képtelen az ő szemébe nézni. Egyik problémából a másikba esünk, és nem tudom, hogyan fogjuk mindezt megoldani.

- Justin, kérlek… - azon nyomban kimásztam az öléből és leültem inkább a földre, majd ijesztően hasonló viselkedést vettem fel, mint ő az imént: kutakodtam magam mellett, de csak friss füvet találtam, amit tépkedhetem feszültségemből kifolyólag.

Miért akar mindent egyszerre tőlem? Miért akar minden bajt egyszerre megoldani? Miért nincs türelemmel, és hagyja, hogy kialakuljon? Elvégre, ő az, aki annyira harcolni akar azért, hogy működjön ez kettőnk között, mégis minden boldog alkalom után beködösíti a hangulatot.

- Igazad van, nem kellett volna felhoznom – mondta, miközben a nap megcsillogtatott minden szívfájdalmat az arcán, amit csak okozhatott eddig ez a beszélgetés.

- Ha nem akarsz együtt lenni velem, akkor miért nem inkább azt mondod? – csattantam fel, s hevesen a talpamra pattantam, majd megindultam. Hogy merre, arról fogalmam sem volt, viszont a mérgem nem engedett egy helyben maradni tovább. Az sem érdekelt többé, ha Jake és Lana meglátnak. Ők voltak az utolsó emberek, akikkel törődtem abban a pillanatban. Láttam, amint Justin a fénynél is gyorsabban utánam rohan, és beszédre nyitja a száját, de aztán bezárja azt, mert megelőztem. – Annyi kételyt hozol ebbe a még nem is létező kapcsolatba, hogy a kedvem is elmegy attól, hogy elkezdjem – morogtam hangosan, miközben meg sem álltam. Oldallátásommal is tisztán láttam, amint Justin arckifejezése egyszeriben bűnbánóvá válik, és ez be is igazolódott, amikor megszólalt.

- Sajnálom, hogy így érzel – mondta halkan. – Én csak nem szeretném, ha a körülmények miatt megsérülnél, és…

- Miattad fogok megsérülni, ha ezt így folytatod! – fordultam meg oly hirtelen, hogy még bele is szédültem. – Miért nem hagyod, hogy magától kialakuljon? Miért kell folyton aggódnod? – fakadtam ki, Justin pedig tág szemekkel nézte végig a kiborulásomat.

- Mert törődöm veled és nem akarom, hogy több fájdalmat okozzak, Zoe – nézett mélyen a szemembe olyan gyengéden, hogy a dühöm fele mértékére csökkent.

Hálátlan lennék? Valóban engem akar óvni ezzel? Nekem ez eddig úgy jött le, mintha csak kifogásokkal meg akarna szabadulni tőlem, holott biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz. Elvégre, ahogy néz rám… Remélem, nem képzelek egy cseppet sem többet a dologba, mint kéne.

- Nem okoznál fájdalmat, ha nem aggódnál ennyit – mondtam ezúttal nyugodtabban. – Majd aggódom én magamért. Nagylány vagyok már, és meg tudom oldani a problémáimat – jelentettem ki, mire Justin arca meglágyult, s egy halvány mosoly terült szét rajta. Közelebb lépett, majd megsimította az arcom, szemeivel pedig követte a mozdulatait. Őrjítő volt.

- Tudom, Zoe – szinte suttogta. – De már én is itt vagyok neked, és az én feladatom is, hogy törődjek veled. Én pedig eleget akarok tenni ennek – vallotta be, s közben leeresztette a kezét, majd a szemembe nézett. És akkor most így kéne rá haragudnom? Zoe, vissza kell szerezned legalább egy kicsit az önuralmadból.

- Jó – egyeztem bele, mert más válaszom egyszerűen nem volt. Az, hogy ő, akit eddig olyannyira utáltam, most ekkora hatással van rám, nem valami olyan, amivel könnyen megbirkózom. – Inkább menjünk innen – tereltem a témát, mire Justin bólintott, és együtt kezdtük keresni az utat, amelyről a nyom írt.

Előhúztam minden megfigyelőképességemet, hogy meglássam azt az ösvényt, ami által végre kijuthatunk innen. Justin csak egy helyben állt egy pár pillanatig, aztán folyamatos fájdalommal az arcán inkább ő is keresgélt. Nem szerettem így látni, ugyanakkor nem akartam megvigasztalni sem. Mind a kettőnknek idő kell.

Ahogyan felemeltem egy nagyobb levelet, enyhén kitaposott út tárult a szemem elé. Szememmel végig követtem, merre vezethet, és eléggé kétségbe estem a választól. Olyannyira elragadott a hév, hogy a másik irányba indultam el, ezzel megduplázva az utunkat az ösvény végéig.

Én idióta.

Justin a kétségbeesett arcomat vizsgálgatta, majd próbálta kikövetkeztetni, mi a bajom. Nem tartott neki sokáig, hisz hallottam a nagy sóhaját, amint mellém lépett. A kezemért nyúlt volna, de aztán visszaeresztette maga mellé a sajátját, és zavartam a szemeimbe nézett. Helló, drága feszültség kettőnk között.

- Már nem sok van hátra. Húzzunk bele – mondta bíztató jelleggel, és fejével intett a helyes irányba. Kifújtam az egy ideje bent tartott, elhasznált levegőmet, s magamat hibáztatva, amiért megnehezítettem az utunkat, menésre bírtam a lábaimat.

Ha figyelmesebb lettem volna, tíz perc is elegendő lett volna, hogy elérjünk a tízedik nyomig, így azonban fél óránkba tellett. Mind a kettőnk szeme felcsillant, amikor végre elértünk az erdő pereméhez, és megpillantottuk a tízedik nyomot egy jól látható helyre kitűzve. Hirtelen meg sem tudtam mozdulni, el sem hittem, hogy ez a vég. Végre!

Vagy talán mégsem annyira végre?

Justin előbb kapott észbe, mint én, majd egyenesen a nyom felé baktatott. Akkor tért el az agyamig, hogy miért is aggódott annyira. Talán azzal, hogy kimegyünk innen, itt hagyjuk a történteket is. Minden érzést, emléket eltemetünk az erdőben. Megvan az esélye, hogy elhidegülünk egymástól, amiért nem leszünk rákényszerülve, hogy beszélgessünk. Két nap eseménye volt ez mindössze, mégis egy egész életet változtatott meg. És ki tudja, még mennyi minden fog változni.

- Nem jössz? – riadtam fel Justin hangjára, amint útja közepénél hátra fordult. Észre sem vettem, hogy lefagytam.

- Azonnal – ráztam meg a fejem, és futólépést vettem fel. El kell tűnnöm a közeléből. Gondolkodnom kell, és az nem fog menni, ha folyamatosan a közelemben van.

Szinte egyszerre értünk el az utolsó, mindent eldöntő nyomig, amit én nyitottam ki a remegő kezeimmel.

„Nyisd hát a szemed, s fordulj balra

Menj oda, hol szíved fakad dalra.” 

Felolvastam hangosan a két rövid sort, s több sem kellett, hogy Justinnal egyszerre súgjuk a megoldást:

- Zeneszoba – mondtuk, s sietősen balra fordultunk.

A kis kunyhó aligha volt kétszáz méterre, az ajtaja nyitva állt, és ha nagyon figyelmesek voltunk, hallgattuk, ahogy zene szűrődik ki belőle. Mint a villám indultunk meg futva, majd idegességgel és izgalommal estünk be az ajtón. Nagy meglepetésünkre nem csak Rose valamint az osztályfőnök tartózkodott bent. Leo és Mary már bőven előttünk beértek.

- És megérkeztek a második helyezettjeink! – szólalt fel örömtelien Rose, majd mindkettőnket átölelt. Csalódottság járta át a testem, amiért nem mi nyertünk. Ez azt fogja jelenteni, hogy az itt tartózkodásunk alatt még erősen lehetséges, hogy összekerülök valahogyan Justinnal. És éppen ez az, amit foggal-körömmel igyekeztem elkerülni, legalább egy pár napig.

- Mennyivel érkeztünk később? – tette fel a kérdést Justin váratlanul.

- Egész pontosan… - kutatott szemeivel a jegyzeteiben Rose. – Huszonkét perccel.

Óvatosan ránéztem Justinra, amikor a szám a tudomásunkra jutott. Ott volt az arcán a bűntudat, ugyanúgy, ahogy az enyémen is. Ha ő nem kezd el túlzottan aggodalmaskodni, akkor én nem futok el. Viszont ha körültekintőbb lettem volna, akkor nem indultam volna rossz irányba. Ezen a kis veszekedésen múlott az első helyünk.

- De ne aggódjatok – törte meg a hangtalan beszélgetésünket az osztályfőnök –, nektek is jár jutalom. Második helyezettként kihasználhatjátok a wellness részleget, ameddig itt tartózkodunk – mondta nagy örömmel, én pedig hirtelen el sem tudtam dönteni, hogy ennek örüljek-e, vagy ne.

- Köszönjük – mondtuk szinte egyszerre Justinnal, hasonló hangsúllyal. Ekkor néztem el először a szoba másik végébe, megláttam Leot, amint fokozott fegyelemmel és kisebbfajta dühvel az arcán méreget minket.

Észrevett valamit. És nem tetszik neki.

- Amíg a többiek megérkeznek, egyetek nyugodtan – mutatott a háta mögé. Mindenütt édességek, rágcsálnivalók, üdítők álltak az asztalon, és a gyomrom elég erősen vágyakozott irántuk. Meg is indultam az asztal felé, ám alig tettem pár lépést, Justin megragadta a csuklóm, és úgy visszarántott, hogy a hátam találkozott a fallal. Beszorított. Egek.

- Meg kell oldanunk ezt, Zoe – mondta mélyen a szemembe nézve, majd két kezével lágyan megfogta az arcom. Bármennyire is nem akartam, az áramütés belém hasított az érintése helyén, így egy egész apró pillanatra le kellett hunynom a szemem. – Én… igyekezni fogok. Bizonyítani akarok. Viszont hagynod kell, hogy ezt tegyem, mert ha eltaszítasz, sosem fog menni. Szeretnéd végigcsinálni ezt velem? – tette fel kérdését a lehető legtöbb reménnyel a szemében. Alig jöttek szavak a torkomra, az agyam megszűnt működni, és belőle pedig áradt az a mámorító illat…

- Igen – súgtam, mielőtt gondolkodtam volna, ő pedig sóhajtott egy nagyot, és elmosolyodott.

- Ezúttal nem fogsz csalódni. Megígérem – felelte, s egy lágy puszit nyomott a homlokomra. Minden vér az arcomba szökött, ami szokatlan volt tőlem, főleg azért, mert ő tette ezt velem.  Ígérete után elengedett, majd el is ment az asztal felé. Én ott maradtam a falnak dőlve pár másodpercre, és igyekeztem lecsillapítani a szívverésemet. Gyorsan körülnéztem, és Leóból már csak annyit láttam, hogy idegesen becsapja maga után a mosdó ajtaját. Hát igen. Ez egy nehéz eset lesz.

Ránéztem Justinra, amint tömi magát mindenféle jóval, és csak akkor jöttem rá, hogy mennyire elment az étvágyam. Túl ideges vagyok ahhoz, hogy egyek. Levegőre van szükségem, egyedül. Gyorsan ki is mentem, nem kavart túl nagy port a hiányom. Elmerengtem a táj szépségében, s megkönnyebbülés járt át, amikor felfogtam, hogy vége van. Úgy határoztam, hogy leülök a kinti hintaágyra, ám amint megindultam felé, beszélgetést hallottam.

- Igazad volt az okos óráról, egyáltalán nem vették észre – suttogta egy hang. – Igen, totál bevették! Leoval kijutottunk nyomok keresése nélkül, milyen ostobák – hallottam. Hogy micsoda?! Leoval? Ezek szerint Mary és Leo csaltak? Mi az isten!

Időm sem volt, hogy sokkot kapjak, az agyam rögtön kapcsolt, így gyorsan visszamentem a kunyhóba, és a lehető leghalkabban becsuktam magam után az ajtót. Az első ember, akit megláttam, az Justin volt, és ugyan tele volt a szája, elsápadt, amint megpillantotta az arcomat. Megelőzve minden bajt, megálljt mutattam a kezemmel, ő pedig megértette, és maradt a helyén. Nem fogom elmondani neki itt. Patáliát csapna. Okosan kell csinálnom.

Hamar leszedtem magamról a megdöbbent ábrázatot, s felvettem az abszolút pókerarcot. Leo ekkor jött be, rám nézett, viszont aztán felém sem volt hajlandó pillantani. Nagyon helyes. Ezek után nem is akarom, hogy a szemem elé kerüljön.

Szép lassan érkeztek be a többiek, hatodikként a két legjobb barátnőm is beesett az ajtón. Jól megölelgettek, közölték, hogy hiányoztam nekik, amelyről én is ugyanígy tudtam nyilatkozni. Nem adtam meg nekik az esélyt, hogy Justinról kérdezzenek, inkább gyorsan elmenekültem a desszertes asztalhoz, és odaadtam magam a sütiknek. A Justinos részt majd később elmesélem.

De előbb… Alig várom, hogy ezt a két csalót leleplezzem.

Hát sziasztok! 

Ezer meg még két évvel ezelőtt volt, hogy itt is jelentkeztem utoljára. Ha írtam, akkor a Brokenbe írtam, és azt is ritkán. Szóval igen, nincs mit fényezni a dolgon, jól elhanyagoltam a blogot. Jó lenne mihamarabb befejezni, hogy aztán 100 százalékig a Brokenre tudjak asszociálni, és írnék is én, ha lenne rá kapacitásom. De az új évi fogadalmam a napi 200 szó volt, és ezt igyekszem betartani, hátha sietősebbek lesznek a részek. :)

Olvasgattam a kommentjeiteket, nagyon aranyosak vagytok! Örülök az új olvasóknak, jól esik, hogy tetszett a történet, nagy löketet adtatok az íráshoz! :)

És, amit a legjobb volt látni, az a statisztika volt, ugyanis ünnepélyesen is túlléptük a 100.000 látogatót! Woooow. Jó régi már ez a blog, de még ennek ellenére is durva látni, hogy ide jutottunk. Köszönöm mindenkinek ezt a sok kattintást, kívánom, hogy minél több legyen. :)

Kiváncsian várom a kommentjeiteket ezúttal is, igyekszem mihamarabb jelentkezni. 

Bye ladies xoxo

U.i.: Remélem tetszik az új design! :)

34. rész - Sebesség

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Hazudnék, ha azt mondanám, nem rémisztő kézen fogva sétálni vele azok után, ami kettőnk között három és fél éven át zajlott. Csak sétálunk, s én máson sem tudom törni a fejem, csak azon, hogy vajon átver-e, vagy sem. Könnyen lehet, hogy megjátssza magát, nem igaz? Könnyen lehet, hogy mégis valamiféle átverés áldozata vagyok. Elvégre, két ősellenség nem lehet ilyen hirtelen szerelmes. Vagy mégis?
- Hé, minden oké? Rémült arcot vágsz – Justin a kezemet simogatta, s kissé közelebb hajolt az arcomhoz.
- Igen, persze, minden oké – bólogattam hevesen, de az agyam továbbra is dolgozott.
Scooter Justin menedzsere, miért is ne csalhatott volna tőrbe? A menedzserek nagyon értenek az átveréshez, a hamis történetek kiötöléséhez, az emberek manipulálásához. És ha látott bennem lehetőséget, akkor nyilvánvalóan hazugsághoz kellett, hogy folyamodjon a maradásom érdekében. Justint is könnyen meggyőzhette, megmondhatta neki, hogy viselkedjen szerelmesen, holott lehetséges, hogy valójában rettenetesen utál engem.
- Vigyázz! – rántott arrébb sebtében, mire szörnyen megijedtem. Nekipasszírozódtam, s visszafordítottam a fejem a gond fő forrására. Egy hatalmas sártócsa díszelgett a lábam előtt, s ha Justin nem ránt el, egész biztosan nyakig elmerülök benne.
- Izé, köszönöm, nem vettem észre – motyogtam idiótán, s újra felegyenesedtem. Gondolkodásom tárgya érdeklődve vizsgálgatott, majd derekamat megragadva préselt ismét magához.
- Mondd el, mi a baj – nyakamat kezdte simogatna lassan, mire megmerevedtem, s még a légzésem is elakadt. Nem, Zoe, ezt abba kell hagynod. Nem szabad beleszeretned.
- Semmi bajom, Justin – próbáltam hátrálni, de keze nem tágított.
- Mondd el – áthatóan, lágyan utasított, s úgy nézett rám, mintha tökéletesen tudná, mi bajom, de nem akarna rá gondolni.
- Utoljára mondom: semmi bajom! Kérlek, engedj el – bicepszéhez téve kezeimet igyekeztem eltolni őt magamtól. – Fáradt vagyok és nyűgös. Ne nehezítsd meg – ráztam a fejem, s egyik tenyeremmel befedtem a szemeim. Hazudtam, igen, megtettem. Magam sem tudom miért, talán mert el akartam kerülni egy veszekedést, s mert nem volt lelki erőm ezt lejátszani, s azon aggódni, hogy mi lesz a pályafutásommal, ha visszamegyünk Los Angelesbe.
- Ha tényleg csak ennyi a baj, akkor csókolj meg, hogy megnyugodjak – keze visszatért a nyakamra, s én azon nyomban meghátráltam.
Nem direkt volt, és ez megrémisztett. Ösztönösen távolodtam, ösztönösen toltam el őt magamtól. A testem gyorsabban cselekedett, mint az eszem, mit jelent ez? Hogy én nem vonzódom hozzá olyan mélyen, hogy azt a tulajdon testem észrevegye? Mi a franc történik bennem? Justin szemeibe néztem, kinek tekintetébe leplezetlenül beköltözött a melankólia, s végleg levette rólam a kezét.
- Elvesztettelek, ugye? – súgta maga elé. Nem is voltam a tiéd – zengte a belsőm, mire megrettentem. A fene mindenbe, a fene az érzésekbe!
- Én… - csak ennyi fért ki a számon, s mást nem is tudtam kinyögni, csak sebesen eltakartam a szemeim, s hátat fordítottam neki. – Adj időt. Nekem ez… ez túl gyors – úgy mondtam ezeket a szavakat, mintha az életem múlt volna rajta. Rémült voltam, semmiképp nem akartam, hogy közelebb jöjjön hozzám. Arra a térre volt szükségem, ami eddig is megvolt közöttünk.
Nem hallottam beszédet a hátam mögül, idegfeszítő csend lepte el az egész erdőt. Hátrafordultam, hisz azt hittem, végleg elment, de ugyanott állt, ahol megfordulásom előtt, azzal a különbséggel, hogy üresen nézett ki a fejéből. Már épp beszédre nyitottam volna a szám, amikor ő megelőzött.

~*~ Justin szemszöge ~*~

- Miért csinálod ezt velem? – tártam szét karjaim, miközben felemésztett belülről a düh és a csalódás. – Azt hittem, minden rendben, és eddig minden annyira jó volt, mire te egyik pillanatról a másikra csak úgy… csak úgy ellöksz, mire jó ez? – egyre indulatosabbá váltam, magamnak magyarázva járkáltam ide-oda, miközben ezzel csak annyit értem el, hogy magamat hergeltem. Zoe meredt szemekkel bámult rám, mintha hajlandó sem lenne felfogni a kiborulásomat.
- Mégis mit értesz az alatt, hogy mire jó ez? Justin, úgy jöttünk be ebbe az istenverte erdőbe, hogy ki nem állhattuk egymást, most pedig már… - mutogatni kezdett kettőnkre, s hagyta, hogy ebből megértsem, mit akar mondani. – Ez nekem egyszerűen…
- A magad nevében beszélj, Zoe – szakítottam félbe hirtelen. – Lehet, hogy te ki nem állhattál, de én… - hadartam, s amint felfogtam, miről is beszélek, nagy levegőt véve magamba nyeltem a mondandóm többi részét. Nem, nem fogok neki kitálalni erről, amikor ő képes így keresztülgázolni az érzéseimen.
- De te…? – kérlelt a folytatásért. Farkasszemet néztünk egymással, s az én szívem minden másodperccel jobban megrepedt, ahogyan láttam rajta, mennyire nem érzi azt, amit én. Mit is hittem? Hogy majd Zoe Parker csak így az enyém lesz? Hát, gratulálok, Bieber, még mindig elképesztően naiv vagy.
- Én nem vagyok hajlandó ezt a beszélgetést tovább folytatni – jelentettem ki az utolsó erőmből, és nemes egyszerűséggel elmentem mellette, folytatva az utat.
Fojtogattak a könnyeim, s a gyomrom mindössze egy teniszlabda méretéhez hasonlított az idegességtől. Csak mentem és mentem, a sebtől fájó lábaim egyszerűen képtelenek voltak leállni, hiszen tisztában voltak vele, hogy ha egy kicsit is visszavesznek a tempóból, Zoe meglátja azt az oldalam, amit igazán nem akarok. Egy férfinak erősnek kell lennie, így van? Nem szabadna sírnia egy lány miatt. Nem szabadna hagynia, hogy összeroppanjon mások előtt. Főleg nem az előtt az ember előtt, aki az egész lelki forradalom oka.
- Justin! Várj már meg! – kiabált utánam az az édes hang, ami egyszerre melengette és fagyasztotta jéggé a szívem. Mit sem törődve kérésével, tovább száguldottam, pedig a sebem erős sajgással fenyegetett a gyors tempó miatt. Kit érdekel? Amit belül érzek, az sokkal jobban fáj. – Justin, kérlek! – ezúttal közelebbről hallottam a hangot, amely mintha könyörgött volna nekem.
És ha direkt csinálja? Ha direkt veszi könyörgőre a figurát, mert tudja, úgyis megsajnálom? Mert tudja, hogy reménytelenül szeretem? Nem, nincs az az isten, hogy bedőljek. A lábam mégis máshogy vélekedett, s megállt, hiszen az isten szerelmére, a mindenem ez a lány.
- Ne csináld ezt – nagy szemeivel szinte a lelkembe látott, ahogyan nézett rám. Gyűlöltem, amiért ennyire szeretem.
- El kell döntened, mit akarsz: engem, vagy…
- Téged, Justin – mondta, s a szívem hatalmasat dobbant. – Te kellesz, de minden olyan hirtelen történt, és olyan erősen, és annyira… rohadtul gyorsan – immáron ő kezdett el magának magyarázni, én pedig csak próbáltam kisilabizálni, mit is érez pontosan. – Sajnálom, ha megbántottalak. Időre van szükségem – könyörgött szemeivel. Sosem voltam ilyen érzékeny, de mióta diagnosztizáltam magamon a szerelmet, olyan lettem, mint egy kislány. Elképesztő, hogy így tud rám hatni valaki. – Nézz rám – mondta, s puha kezei közé fogta az arcomat. Kénytelen voltam sóhajtani. Imádom, amikor hozzámér. Belenéztem a szemeibe, és ha lehet, még egyszer beleszerettem. – Melletted vagyok, Justin. Csak ne siettess – igyekezte belevésni a tudatomba azokat a szavakat, s másra sem voltam képes, csak bámulni rá.
Mégis bennem lenne a hiba? Siettetném őt? Túl sokat akarok egyszerre? Mi van, ha a mohóságommal fogom elcseszni az egészet, és elhagy? Már a gondolatra is megrepedt a szívem. Nagyon vissza kell fognom magam vele, mert neki nyilvánvalóan sok vagyok egyszerre. Zoe vizsgálgatott, miközben én leforgattam a fejemben mindezt, s végül csak annyit tettem, hogy átöleltem. Hallottam, amint fellélegzik, és azonnal visszaölel, majd egy puszit ad az arcomra. Édes istenem, végre megkaptam őt, ne kelljen elveszítenem.
- Zoe, szer… - súgtam, s még időben sikerült befognom a szám. Szent szar, majdnem kimondtam. Normális vagyok?!
- Tessék? – nagy szemekkel nézett rám, és látszólag fogalma sem volt, mit tegyen. Nekem pedig ki kellett mentenem magam.
- Szer… Szerintem indulnunk kellene – mutogattam idiótán arra, amerre alapvetően elindultam. Oké, ez a világ legbénább mentőakciója volt.
- Ó, igen… Persze, induljunk – zavarodottan körülnézett és már készült indulni, amikor rám nézett, megtorpant, s visszanyúlt a kezemért, hogy összekulcsolhassa a sajátjával. Még a szám is kiszáradt erre az apró kis gesztusra. Rászorítottam a kezére, és a fájós lábam miatt kissé lassabb ütemben mentünk tovább.
Egyikőnk sem szólt egy árva szót sem az út alatt, és nem tudtam, hogy ennek örüljek-e vagy épp sajnáljam a dolgot. Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, hogy nem akarom elengedni a kezét, mert rettegek, hogy sosem érezhetem többet, ha mégis megteszem. Így sétáltunk csendesen, amikor Zoe megpillantotta a következő nyomunkat az egyik fa törzsére akasztva. Már éppen megindultam volna, amikor idegen kacajt hallottunk, s megfagytunk mentünkben.
- Hallottad ezt? – súgta Zoe. Csak bólintani mertem mindössze. Ki a fene van még itt rajtunk kívül?
Még mindig kézen fogva osontunk a nyomot tartalmazó fa mögé, s elbújtunk. Körülfordultam a tengelyem körül, a karom teljesen kicsavarodott, mégsem láttam semmit. Nyitottam volna a szám valamiféle beszédre, azonban Zoe a másodperc tizedrésze alatt berántott a bokrok és a fatörzs közé, majd nekem préselte magát. Abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogyan érezzek, hiszen az istenért is, imádom, ha ennyire közel van, megbolondít vele. A szabad kezem semmi perc alatt rátelepedett a derekára, mire Zoe vegyes érzelmekkel az arcán rám nézett, majd halványan elmosolyodott. Ó, istenem, nagy ívből teszek rá, ki van ott, meg akarlak csókolni.
- Nézd – motyogta halkan, majd óvatosan a távolba mutatott. Kikukkantottam a fa mögül, és mindössze egy félmeztelen felsőtestet láttam. Jobban megnéztem, és kiszúrtam egy lányt is mellette. Aztán tovább vizsgáltam, és akkor leesett.
- Jake és Lana – mondtuk egyszerre Zoéval, mintha csak megbeszélt lett volna. Ránéztem, és mást sem láttam visszatükröződni az arcán, csak tömör undort.
- Mi a francot csinálnak? – kérdte, leginkább saját magától. Nagy nehezen visszavezettem a koncentrációm rájuk, és erkölcstelen hangok záporát volt „szerencsém” kivenni az erdő zajai között. Csak nem éppen…
- Szexelnek? – mondtuk ismét egyszerre, mire Zoe undorodott arcát szégyellős tekintet váltotta fel, ahogyan rám nézett.
Mély levegőt vettem, s eszembe jutott a látványa, majd a gondolataim, amikor átvette a pólóját. Lepörgött előttem a félmeztelen teste, a nyaka, és a dereka a napfényben. Újra a lelki szemeim elé költözött az intenzív fantáziakép, és legközelebb már csak azon kaptam magam, hogy a légzésem sebessége az egekbe szökik.
A lehető leggyorsabban adtam magamnak egy mentális pofont, hiszen épp az imént estünk túl egy ezzel kapcsolatos vitán, és a legutolsó dolog, melyet akartam, az volt, hogy eltaszítson magától. Azonban amint észhez tértem, megvizsgáltam Zoét, és azt vettem észre, hogy ő pontosan ugyanúgy cselekszik a fejében, mint én.
Szája apró résre volt tátva, és szemei minden másodperccel sötétebb árnyalatot vettek fel. Hozzám simuló testén éreztem, amint elkezd hevesebben lélegezni, majd az alkaromon lévő kezével kissé rám szorít. Nagyot nyeltem a gondolatra, miszerint ezt én váltottam ki belőle, majd úgy döntöttem, kísérletet teszek.
A derekán tartózkodó tenyerem lejjebb vezettem a csípőjéhez, majd rántottam rajta egy kisebbet, így már nem volt testrészünk, amint ne érintkezett volna. Arra számítottam, hogy ez majd felébreszti, és ellök magától, ehelyett viszont eleresztette az alkarom, és felvezette puha kezét a nyakamra, majd hüvelykujjával végigsimított az álkapcsomon. Minden egyes molekulám megremegett erre, a levegőm bent rekedt, és fogalmam sem volt, mit művelünk, de alig vártam, hogy lássam, mi kerekedik ki belőle.
Vettem a bátorságot, és megkerestem a pólója szegélyét, csak hogy egy kicsit is érezhessem azt a puha bőrt a derekán, ő pedig felvezette az ujját a számra, és lassan végigsimított rajta. Istenem, a tiéd vagyok, bármikor megcsókolhatsz. Ajkaim érintésekor Zoe beharapta a száját, és akkor már nem tudtam, meddig fogom bírni cérnával. Ha ő nem áll le, akkor nekem sem kell, ugye? Ugye nem bukik ki rám, ha folytatom?
Félve nyeltem egyet, majd egy lágy puszit adtam a számon lévő ujjára. Zoe ekkor beszívott egy kis mennyiségű levegőt, és sűrűn pislogott, majd elmosolyodott. Ó, te jó ég, ha tudnád, milyen gyönyörű vagy. Lassan odahajolt hozzám, hogy adjon egy halvány puszit a számra, és akkor úgy éreztem, sosem voltam még annál boldogabb. Szereti a gyengédséget. Nagy szerencséje van, mert amennyire szeretem, más sem tudok vele lenni, csak gyengéd.
- Ki kell kerülnünk őket – súgta még mindig közel a számhoz. – Nem akarom közelről látni, amint… nemzenek – fintorodott el, rám pedig olthatatlan kényszer tört, hogy nevessek. Ilyenkor imádni valóan édes.
- Ahogy kívánja, hölgyem – elővettem a legcsábosabb hangszínem, és miközben átnyúltam a fa tövén a borítékért, hálát adtam Istennek, amiért ismét fesztelen körülöttünk a levegő.
Amikor megkaparintottam a borítékot, kinéztünk, és ők még mindig folytatták a „nemzést”, ahogyan Zoe fogalmazott. Szétvált kezeinket újra összekulcsoltam, majd leguggolva utat törtem magunknak kissé távolabb tőlük. Zoe mögöttem jött, én pedig megálltam, hogy leellenőrizzem, elég távol vagyunk-e már. Szerencsére nem voltak látótávolságon belül, így leültem a fűbe, mire nagy meglepetésemre Zoe az ölemben foglalt helyet. Megfeszültem a kellemes érzéstől, amit nyújtott nekem, de sebesen átkaroltam, és együtt nyitottuk ki a borítékot, amely végre már közelebb fog minket vinni a végső kijárathoz.


Sziasztok! Jöttem ide is. :) Rég voltam már errefelé, úgy éreztem, erre a blogra is ráfér egy kis frissités. 
Olvasgattam a kommentjeiteket, és mindegyiken egytől egyig nagyon szélesen mosolyogtam! Annyira aranyosak vagytok, megtisztelő ilyeneket olvasni és ugyanakkor lenyűgözőnek tartom, hogy mindezt az én blogom csikarta ki belőletek (gondolok itt a nem alvásra, nem evésre, nem ivásra, nem tanulásra a blog miatt), végtelenül jól esett az összes. 
Külön nagyon köszönöm azoknak, akik hosszú véleményt írtak, imádom őket olvasni és épp olyannyira belemerülni a ti véleményetek olvasásába, mint ti ebbe a történetbe. :) Az új olvasókat pedig köszöntöm itt, remélem maradtok, amíg csak lehet. Belőletek gyűjtöttem az inspirációt, hogy megírjam ezt a részt, ami vegyesre sikeredett, de azért bízom benne, hogy nem sikerült túl unalmasra. 
Legközelebb nagy valószínűséggel a Broken blogomban fogok jelentkezni, addig is nagyon várom, hogy olvassam a kommentjeiteket!:)

Bye ladies xoxo

U.i.: Nemsoká túllépjük a 100.000 oldalmegtekintést és a 60 feliratkozót. Fogalmatok sincs, mennyit jelent ez számomra, mennyire jó ezt látni, amikor a nulláról indultam. Imádlak titeket. Az ölelés nektek jár. ♥

33. rész - Patak

~*~ Justin szemszöge ~*~

Valamiért mindent meg akartam tenni annak érdekében, hogy Zoenak ne kelljen ismét átélnie azt, amit azzal a sráccal, aki elköltözött tőle. Láttam, hogy mélyen megviselte, ami történt, és ez megölt belülről. Szeretem őt, mióta pedig megcsókoltam, sokkal közelebb kerültem hozzá, és ez egyszerűen az egekig repít. Nem hagyhatom, hogy bennem is csalódjon bármi miatt is. Végre az enyém, nem szúrhatom el.
A dal, amelyet énekelt pedig egyszerűen beleégett a fejembe. Minden szava megmaradt bennem, minden érzés, amit kiváltott belőlem ezzel, és ez valami olyan reakciót indított be bennem, amiről nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik. A végtelen boldogság és a felülmúlhatatlan szomorúság, a két dolog, amely teljes ellentétben áll egymással, összekeveredett, és nem tudok vele mit kezdeni. Kevés dal váltja ki ezt belőlem, de ennek sikerült. Egy röpke pillanatra felmerült az agyamban, hogy ez lehetne a hiányzó dal az albumomról, de rettentő szemétség lenne tőlem, ha elkérném tőle. Ez az ő érdeme, az ő fájdalma, az ő dala, nem az enyém.
Szorosan tartottam a kezét, próbáltam hozzászokni, hogy én most tényleg Zoe Parker kezét fogom, és tényleg szerelmes vagyok belé, és tényleg mindjárt kinyírom magam, amiért úgy beszélek, mint egy sikítozó tizenhat éves tini lány, de ha az ember szerelmes, furcsa dolgokra képes. Ha ezt Ryan meghallaná… kiszekálná belőlem a szuszt is.
- Nézd azt a követ – szólalt fel Zoe. – Rá van téve egy boríték. Az lesz a 7. nyom.
Menten a jelzett irányba néztem, és valóban igaza volt: a kövön ott pihent egy boríték, csak ránk várva. Pár másodperc kellett pusztán, hogy odaérjünk, és máris a kezünkben tarthattuk a papírt. Zoe, kinyitotta, mellém állt, s kissé felém is tartotta a lapot, hogy lássam.

 „Már csak három van hátra, de először nézzetek a lápra, nyolcadik nyomotok megtalálására.”

- Láp? Te látsz itt lá… - kezdett volna Zoe bele a kérdések sorozatába, de balra fordulásának pillanatával párhuzamosan megpillantott egy kisebb lápos tavat. – Gyere – húzott a kezemnél fogva, a nyomot eltette a zsebébe.
Odasiettünk a láphoz, és hirtelen rám tört a kétségbeesés, amikor megpillantottam a nyomunkat. De ahogy láttam, nem csak rám.
- Ez nem lehet halál komoly – jelentette ki. – Hogy tették azt oda be? És egyáltalán hogy nem fújta le a szél? És mégis hogy a francba fogunk bemenni érte? Ki találta ki ezt a… - ennél a pontnál nem bírtam tovább, a szájára tapasztottam a sajátomat, s fél percig ott tartottam, majd egy kis mosollyal elváltam.
- Nyugodj le, te neuropata – vigyorogtam ezúttal.
- Minek neveztél? Azt mondtad rám, hogy ne… - ismét nem hagytam, hogy befejezze, egy újabb csókkal jutalmaztam. Ezúttal mélyebben csókoltam, bízva benne, hogy az én kis idegbetegem lenyugszik. Jézusom, Bieber, máris úgy beszélsz róla, mintha a tiéd lenne.
- Mond, mit tegyek, hogy megnyugodj, hm? – kedvesen mosolyogtam rá, és abban a pillanatban tényleg bármit megtettem volna, amit csak kér.
- Ne csókolj meg többet – meredt a szemeimbe hevesen, nekem pedig szinte azonnal lehervadt a mosolyom.
Azt kérte tőlem, hogy ne csókoljam meg többet? Jól hallottam? Én azt hittem, hogy neki is… Azt hittem, hogy nem bánja, ha közeledek. Egyszer sem ellenkezett, és most meg csak úgy kinyögi, hogy ne csókoljam meg többet? Egy kész világot romolt le bennem ezzel a kijelentéssel, s ez biztosan ki is íródott az arcomra, mint minden érzelem általában.
- Mármint, nem úgy értettem – mondta, amikor észrevette az arckifejezésem. –  Én csak… Ajj, gyere ide – dadogott, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül magához húzott.
Meglepődtem, annyira, hogy nem is tudtam visszacsókolni azonnal, de amint feleszméltem, már össze is találkozott a nyelvünk. Átjárt a szokásos áram, mindenembe behatolt, s ezáltal a hideg is tetőtől talpig kirázott. Istenem, nem tudtam, hogy ennyire is tudok szerelmes lenni egy olyan lányba, mint amilyen ő.
- Ne haragudj rám – vált el, s a boci szemei bocsánatkérően pillantottak rám. – Még mindig felidegesítesz néha – dörmögte. Erre elmosolyodtam, és közel húztam.
- Helyes – kacsintottam rá, és egy cuppanós puszit adtam a szájára. Ezek a szerelmi hangulatváltozások elképesztőek.
- De most mondd meg, hogy szedjük ki azt onnan? – tér vissza a fő problémára, a nyomra.
Az a kis boríték a láp közepén volt egy lapos kövön, úgy, hogy a mocsaras vízen kívül semmi más út nem volt, amin át megközelíthettük volna. Igaza van Zoenak: hogy tették azt oda be? Ha valahogyan betették, akkor csak van egy járható út, ami odavezet.
Zoe felkapott egy kis követ, és mérgesen a tóra pillantott.
- Egy kő a tó közepén? Mit csináljak vele? Ugorjak oda? – vágta bele haragosan a vízbe a kavicsot, majd elfordult. Arra számítottam, hogy a kis kő majd elsüllyed a vízben, de nem ez történt. Helyette megpattant valamin, s csak utána veszett el a folyadékban.
- Zoe, láttad ezt? – suhantam a tó mellé, és néztem bele. A sötét, iszapos víz alatt semmit nem láttam, de a segítségem azonnal megérkezett. A gyönyörű társam megragadta a derekam, megsimította egy pillanatra, majd felém nyújtott egy hosszú faágat. A szívem is megállt a cselekvésére, főleg amikor szembe találtam magam az észveszejtő barna boci szemekkel.
- Használd ezt – szólalt meg. Megnyaltam az ajkaimat, s elvettem tőle az eszközt. Még mindig nem hiszem el, hogy csókolóztam vele, és nem is egyszer. Az enyém lesz.
- Köszönöm – hálálkodtam, és visszatértem a feladatra, mielőtt a maradék józan eszem is odaveszett volna. Kissé felkavartam a vizet a bottal, de még így sem volt éppenséggel tiszta a helyzet. Beljebb hajoltam, aztán a botom beleütközött valamibe. Viszont még így is csak a hegyével tudtam érinteni azt a dolgot.
- Na, mit látsz? – csengett Zoe törékeny, de mégis ütős hangja mögülem.
- Semmit – adtam az őszinte választ. – Valamit találtam, de túl messze van, és ha beljebb hajolok, beleesek a vízbe – magyaráztam.
Erre Zoe hirtelen éktelen nevetésbe kezdett. Abbahagytam a kutatást, és őt néztem inkább, amint nevet. Egyszerre éreztem végtelen örömöt, amiért ilyen jóízűen kacag, s fokozott zavart, mert fogalmam sincs, mi volt ilyen vicces abban, hogy azt mondtam, beleesek a… Ó.
- Igen? Szóval most kiröhögsz, amiért eszedbe jutott a patakos ügy, mi? – tettettem felháborodást, s ledobva a botot a földre, felé közeledtem. Még mindig röhögött, megszólalni sem tudott. – Az egész a te hibád volt! Már akkor is teljesen elvetted az eszemet – értem oda elé, és mosolyogva, ugyanakkor komolyan meredtem rá. Zoe kacaja fokozatosan csillapodott, s kezdett ismét beszédképes állapotba kerülni.
- Nem igaz! Csak kifogásokat keresel, az igazság az, hogy béna voltál – összehúzta rám a szemét játékosan, s szélesen elvigyorodott. – Még mindig megvan az a kép. Talán itt az ideje, hogy kitegyem Twitterre – színlelt gondolkodást.
- Esküszöm az istenre, ha megteszed… - fenyegetően mutattam felé a mutatóujjammal, ugyanakkor derülten méregettem őt.
- Akkor mi lesz? – vonta fel a szemöldökét, majd összefonta a karjait a melle alatt, s úgy meredt rám. Elgondolkodtam, majd eszembe jutott a nyerő ötlet.
- Mindenkinek azt fogom mondani, hogy könyörögtél értem – győztesen elvigyorodtam, és elkezdtem őt utánozni. – Justin, kérlek, csókolj meg, gyere közelebb, ne engedj el – vékonyítottam el a hangomat, majd elröhögtem magam. Zoe tátott szájjal, immáron azt hiszem komolyan elszörnyedve nézett.
- Összekeversz engem magaddal, Mr. Popsztár – nem változtatott a testhelyzetén, csak a szemeit szűkítette ismét össze.
- Mr. Popsztár? – nyögdécseltem két nevetés között. – Hát ez tetszik. És én nem könyörögtem érted! – jutott el a tudatomig a vád, ami, valljuk be, valamelyest igaz volt.
- Ó, nem? – egy kisebb hatásszünetet tartott, majd leeresztette összefont kezeit, s elkezdett engem imitálni. – Jaj, Zoe, megőrülök érted, kellesz nekem, ne hagyd abba az ölelést – pár oktávval lejjebb vitt hangja már tényleg majdnem olyan mély volt, mint az enyém, és még a mozdulataimat is élethűen utánozta. És mégis mi a fene hagyta el a száját!
- Én sosem mondtam ilyet – védekeztem, holott jól tudtam, igaza van.
- Akkor biztosan magamnak mondtam azt az előbb, hogy „már akkor is teljesen elvetted az eszemet” – mélyült el megint, amikor elismételte a pár perccel ezelőtt elhangzott mondatomat. Ó, a fene abba az okos fejébe.
- És akkor mi van? Te sem tűntél éppen olyannak, mint aki ellenkezni akar! – vágtam vissza. Na, erre varrj gombot.
- Mert megsajnáltalak, azért! – jelentette ki. Egy percig sem vettem komolyan, amit mondott, és készen álltam bebizonyítani neki, hogy akar engem.
- Megsajnáltál, mi? – indultam meg felé hevesen, majd a derekánál fogva magamhoz rántottam. Egyből megfeszült, a lélegzete bent akadt. – Szóval azt akarod mondani, hogy amikor ezt csinálom – vezettem fel a nyakára, arra a csodálatos területre a kezemet, majd cirógatni kezdtem. Egy pillanatig behunyta a szemét, és a lélegzetét szabálytalanul engedte ki. -, akkor sajnálatból rezzensz össze? Vagy amikor ezt csinálom – fejemet a nyaka közepéhez vezéreltem, s egy elnyújtott csókot leheltem a helyre. Két másodperc alatt belém markolt, körmeit szinte belevéste a vállamba, majd el is engedte. -, sajnálatból szorítasz magadhoz? Tényleg ezt gondolod? Mert én másképp vélekedek – fejeztem be a gondolatmenetet, s belülről felemésztett a megkönnyebbülés. Valóban kiváltok belőle reakciót. Hatással vagyok Zoe Parkerre. Bieber, most aztán büszke lehetsz.
- Te sem vagy éppen kisangyal, Popsztárkám – hunyorgott, s egy egyszerű mozdulattal közel rántott magához.
Minden porcikám hozzáért, s nem tudtam tovább levegőt venni. A szája pontosan három milliméterre került az enyémtől, reflexből szét is nyílt a szám, amint megéreztem őt. Kezével elindult a hátamon: lentről kezdte, lassú mozdulatokkal tapogatta ki minden ízületemet, minden domborulatot, egészen a tarkómig, ahol is alulról beletúrt a rendezetlen hajamba. Teljesen elvette az eszemet, és ő ezt nagyon jól tudta.
- Na, ki nem akar ellenkezni? – suttogta érzékien. Abban a pillanatban, ha nő lettem volna, egészen biztosan teherbe estem volna attól a hangszíntől. Megrökönyödve, tehetetlenül omlottam szét a karjaiban. Bármit megtehetett volna velem, semmi miatt nem álltam volna ellen.
- Zoe – súgtam a szájába, s valami csoda folytán rá tudtam venni a kezeimet, hogy cselekedjenek: szabályosan magamhoz passzíroztam a lányt, akibe reménytelenül bele vagyok zúgva, annyira, hogy éreztem a szívverését a mellkasomon.
- Igen? – súgta vissza. Húzza az agyam, hát persze, nem is ő lenne.
- Csókolj meg – mondtam, sőt, szinte már fohászkodtam. Erre győztesen elmosolyodott, és a szemeimbe nézett.
- Hmm, még könyörögsz is, ez egészen új – kuncogott. Ó, istenem, de imádni valóan édes, amikor kuncog.
- Nem hiszlek el – hunytam le a szemeimet, s vigyorogva szenvedtem. – Ha elismerem, hogy te győztél, megcsókolsz végre? – adtam meg magam. Erre még szélesebb lett a mosolya. Oké, szóval szeret nyerni. Szép kis kapcsolat lesz a miénk, ez biztos.
- Talán – morfondírozott, majd vigyorogva, egyetlen szó nélkül közelebb tolta a fejemet, s a szája már az enyémen is volt.
Pillanatokon belül fellobbant bennem a láng. Zoe ajkai tökéletesen illettek az enyémekre, mindenféle megerőltetés nélkül tudtam őt csókolni, ahogy csak akartam. Ismét érezni őt egyszerűen felemelő volt, alig tudtam megállni, hogy ne faljam fel elevenen. Istenem, szerelmesnek lenni annyira jó.
Egy hosszú puszi után Zoe elégedetten vigyorogva vált el tőlem, s ettől csak még jobban úgy éreztem, menthetetlenül belé zúgtam, és ezt nem is fogom tudni sokáig magamban tartani.
- És most, hogy ezt megbeszéltük, talán ki kéne szednünk onnan azt a borítékot – mutatott rá.
- És hogy akarod ezt kivitelezni, Mrs. Mindent Tudó? – vettem fel az ő stílusát, mire szájtátva felém bámult.
- Úgy, hogy amíg te szerencsétlenkedtél a bottal, addig én kiszúrtam a víz alatti köveket, amiket el lehet ugrálni a nyomig – közölte. Ekkor jöttem rá: pont ezért szerettem belé. Mindenki körülugrál, ő pedig simán azt mondja rám, hogy szerencsétlen vagyok.
- Akkor hajrá, legalább ha beleesel, én is le tudlak fényképezni téged – kacsintottam felé.
- Tényleg? Mégis mivel, Mr. Műszaki Zseni, amikor minden elektronikai eszközt elvettek tőlünk? – fonta össze a karjait ismét. Ó, a francba.
- Hah, megoldom – legyintettem. Ez a lány lesz a vesztem.
Zoe egy fejcsóválás után szembefordult a tóval, és egy nagyot ugorva rálépett az első kőre. Mivel nem látszott ki a kődarab a vízből, olyan volt, mintha a vízen járt volna. Gyönyörűen nézett ki, és tényleg sajnáltam, hogy nem volt nálam semmi, amivel megörökíthettem volna a pillanatot.
Sec-perc alatt beugrált a nyomig, amit egy elegáns mozdulattal fel is kapott, és visszafelé vette az irányt. Fogalmam sem volt, hogy honnan látja a köveket, mert én csak zöldes iszapot láttam a víz feszínén úszkálni. Lehet, hogy tényleg van valami különleges képessége. Bieber, neked totálisan ellepte a fejedet a rózsaszín köd.
- Megvan! – ugrott ki, és megrázta a lábát, hogy lejöjjön a cipőjéről a mocsaras víz. Közben átnyújtotta a papírt, amit azon nyomban el is olvastam.

„ Csak vizsgáld meg a szelet, ami majd a kilencedik nyomhoz vezet”

Így is tettem, ahogyan a filmekben szokás, megnyaltam a mutató ujjamat, és feltartottam. Zoe értetlenül nézett rám, azt hitte, végleg elment az eszem, de aztán elolvasta a nyomot, és valamelyest kitisztult a kép számára.
- Arra kell mennünk – böktem a tó menti irányba. A szél arról fújt, így egész biztos, hogy az lesz a megfelelő irány. Zoe közben már ki is kutatta a táskából az iránytűt, és belemerülve fordult el a jelzett irányba.
- Az irány nyugat – állapította meg, s a szerkentyűt visszacsúsztatva a zsákba elindult, majd hirtelen visszanézett rám. – Esetleg jössz, vagy itt kívánsz maradni? – tette fel a kérdést tárgyilagosan.
- Azt inkább hagyjuk, hogy mit kívánok – mormogtam, hogy csak én halljam, és szó nélkül megindultam felé.
A tó mellett állva várt, s én azonnal megragadtam a kezét, így összefont ujjakkal indultunk a kilencedik nyomunk irányába.


Sziasztok, megjöttem ide is! :) Örömmel láttam a 10 kommentet az előző rész alatt, örülök, hogy még éltek, és mivel a Broken blogomba még nem született rész, ezért szerettem volna valamilyen formában jelentkezni, hogy tudjatok olvasni.
Először is, nagy megkönnyebbülés, hogy még vannak, akik olvassák, és nézik, és várták a visszatérést, ez sokat nyom a latba, ezért él még ez a történet. 
Másodszor. Kaptam egy tetanuszos kommentet, amire erővel beleveretem a fejem a falba. Ne haragudjatok, ez totál kiment a fejemből, és köszönöm a kedves kommentelőnek, hogy eszembe juttatta. Meglátszik, hogy kiestem a rutinból, de még jó, hogy ti itt vagytok. :)
Azt hiszem, nincs mit mondanom. Kíváncsian várom a visszajelzéseket, remélem ez alkalommal is lesznek!:) Legközelebb valószínűleg a Broken-ben fogok jelentkezni, de a suli miatt nagyon bizonytalan, hogy mikor. Addig is sziasztok :)

U.i.: 59 feliratkozó, köszönöm szépen :)

32.rész - Be Alright

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Másnap hirtelen és korán nyílt a szemem. Justin még az igazak álmát aludta mellettem, elfordulva tőlem. Becsapódásként értek a tegnap történtek, és nem is voltam benne biztos, hogy megtörtént. Elvégre, semmi jel, hogy csókolóztam vele. El van tőlem fordulva, biztosan azért, mert félt a heves reakcióimtól. Ha megcsókolt volna, kicsit közelebb jött volna, nem? Te jó ég, Zoe, álmodtad a csókot.
Kizárt dolog! Túl intenzív, túl valóságos volt ahhoz, hogy csak álmodni lehessen. Mégis, mi van, ha nem történt meg, és a képzeletem játszott velem? Justin valójában nem is csókolt meg, nem ültem az ölében, mindent csak megálmodtam. Istenem, pedig olyan jó volt. Igen, tökéletes. Igen, és ezt én mondom. Én, Zoe Bree Parker, aki mostanra már azt sem tudja, ki is valójában Justin miatt.
Hogy felfrissítsem magam, a közeli folyóhoz indultam megmosdani. A legjobb taktika az lesz, ha megvárom, Justin hogyan viselkedik velem, és akkor leszűrhetem, mi történt tegnap. Ez tiszta hülyeség, hiszen nem voltam kiütve, a részegség legkisebb szikráját sem látom magamon. Akkor miért érzem mégis úgy, mintha túl szép lett volna, hogy igaz legyen? Túl hibátlan, túl édes. Viszont a beszélgetések, azok biztosan igazak voltak. Most akkor mi történt, és mi nem?
Kanalat csináltam a két kezemből, majd rálöttyintettem az arcomra. Azonnal kinyílt a szemem, a friss forrásvíz jólesett a fáradt ábrázatomnak. Lemostam a karomról és a nyakamról a maradék sarat és koszt, így ismét vizes lett az atlétám. Ezúttal nem látszott át – az kéne még! -, de a koszos víztől kissé foltos lett. Ki kéne mosnom. De ahhoz meg le kéne vennem. Oké, Zoe, dönts okosan.
Leveszem a pólómat, és gyorsan megmosom. Azonban ha mindezt véghezviszem, mit csináljak, amíg megszárad? Nem várhatok itt félmeztelenül, mert Justin közben felébredne, és akkor közelebbről láthatná, amit nemrégen csak távolról kukkolt. És akkor mi van? – kérdeztem magamtól. Melltartóban leszek, az olyan, mintha bikiniben rohangálnék, úgy meg már látott. Akkor meg?  Leveszem, kimosom, meleg van, megszárad.
Meg is ragadtam pólóm szegélyét, majd egy egyszerű mozdulattal megszabadultam tőle. A meleg levegő azonnal megcsapta a meztelen bőrömet, furcsa volt ilyen közvetlenül érezni az időjárást. Letérdeltem a folyó mellé, és nekiláttam kilögybölni a sárfoltokat. Sec-perc alatt meg fog száradni, ebben biztos vagyok.
Már majdnem késznek nyilvánítottam a felsőmet, amikor kiabálásra lettem figyelmes a hátam mögül.
-    Zoe? Merre vagy, Zo… - a hang azon nyomban elakadt, amint megpillantott engem.
Justin tekintete egy határozott mozdulattal végigsiklott a csaknem meztelen felsőtestemen, és még jó, hogy háttal voltam neki, és csak a fejem fordítottam felé, mert ha a lényeget még csak nem is látta, és máris ilyen arcot vág, akkor vajon mi lenne, ha szembefordulnék vele?
-    Izé – mondtam, és elkönyveltem magamban, hogy a szókincsem odavan. – Csak mosom a pólómat.
Erre a mondatomra mintha azt mondtam volna neki, hogy menjen a hatvan méteres körzetemből, oly hirtelen megfordult, hogy szabályosan azt hittem, elájul a mozdulattól, és a lehető leghatásosabb módon próbált nem felém nézni.
-    Nem tudtam, hogy… szóval izé – ez a szó úgy látom, ragályos -, hogy nincs rajtad felső.
Belepirultam a zavarodottságába, s megszemléltem őt egy pillanatra. A haja mindenhogyan állt, csak úgy nem, ahogyan szokott, a szemei alatt még ott ékeskedett a karika az álmosságból kifolyólag, s hangja mintegy varázsütésre mélyebb, rekedtesebb lett. Kirázott a hideg ettől az álmos hangtól, egyszerűen minden porcikámba behatolt.
-    Muszáj volt kimosnom – pár oktávval feljebb csúszott a beszédem, olyan szinten, hogy alig ismertem meg a saját hangomat. Még mindig frusztrált, hogy fogalmam sem volt, mennyi a valóságtartalma az emlékeimnek, és emiatt meg voltam lőve viselkedés szempontjából.
-    Igazából, ez nem rossz ötlet – suttogta alig hallhatóan, s az egyre hangosabb lépteiből arra következtettem, hogy felém tart. A szívem a lépteivel egyenesen arányosan gyorsult, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy mindjárt mellém ér, és testközelből látja az alulöltözöttségemet. Azonban ahelyett, hogy leült volna, és tovább folytattuk volna a beszélgetést, olyat tett, amire lelkileg nem voltam felkészülve.
Hátranyúlt, majd megragadta fekete atlétáját a lapockájánál. Egy magabiztos mozdulattal szabályszerűen lecsúsztatta magáról az anyagot, ezáltal a szemem elé tárult a látvány, amelyet utoljára a parton volt alkalmam megcsodálni. Bár akkor még nem igazán csodáltam, inkább felfigyeltem rá, de ez a jelenet megsemmisíthetetlenül beleégett a tudatomba. Enyhén izmos testén megfeszültek az izmok mozgás közben, a bőrén visszatükröződött a napfény. Teljesen spontánul megnyaltam az ajkamat, miközben minden részletét felülvizsgáltam, és csak akkor vettem észre, hogy Justin elmosolyodik, amikor már közvetlenül a bal oldalamon helyezte el magát.
-    Ennek sem árt egy kis víz – tekintete csillogott, és egyre kevésbé leplezte az érzéseit felém.  Scooternek valószínűleg igaza volt ezzel az egész „Justin szerelmes beléd” dologgal, egyre többször van szerencsém megtapasztalni.
Egy árva szót sem szóltam, csak elmosolyodtam, és minden erőmmel próbáltam magam rávenni, hogy ne őt nézzem. Még mindig szokatlan volt ez tőlem, aki annyira utálta, és most le sem tudja venni róla a szemét. Mégis, türtőztetnem kell magam és addig tartózkodni, amíg ő fel nem világosít valamivel a tegnap történtekről. Csendesen lögyböltem tovább a textilt, s ő követte a mozdulataimat. Egyszer nagy levegőt vett, s felém fordult.
-    Jobb már egy kicsit tegnap óta? – olyan lágyan szólt hozzám, hogy esküszöm, majdnem elolvadtam.
-    Mire célzol? – kérdtem, hiszen nem akartam más választ adni, mint amit várt. És így végre többet megtudhatok az előző estéről.
-    Hát, tudod… - elfordult, és ismét a pólójára irányította a figyelmét. – Kettőnkre.
Ez a szó elég volt ahhoz, hogy mindent helyre tegyek a fejemben: semmi nem volt álom. Megcsókolt, és beszélgettünk a közös jövőnkről, azonban még nem döntöttünk. Szóval ez csak egyet jelenthet: Justin tényleg járni akar velem, tényleg komolyan gondolja, és látom abból, ahogyan rám néz, hogy tényleg szeret engem. Nem tudom, hogy mindez elég lesz-e ahhoz, hogy kibírjuk egymás mellett a reflektorfényben.
-    Igen – én is elfordultam, majd kicsavartam a pólót, és kiráztam. – Sokkal jobb.
Felálltam mellőle, de mielőtt megtettem ezt a lépést, még szemtanúja voltam a vigyorának, és annak az átkozottul szégyenlős tekintetnek, amit felém intézett. Egy vékonyka ágat választottam szárítónak, éppen rásütött a nap, és ha ilyen meleg marad, akkor öt perc sem kell neki, hogy megszáradjon. Gondosan kiteregettem a felsőmet, s amikor végeztem, szándékomban állt visszamenni a hálózsákokhoz, azonban megfordulásom pillanatában Justinnal találtam szembe magam.
A feje két centire volt az enyémtől, szemében minden egyes fényforrás megcsillant. Boldog tekintettel meredt rám, szája óvatos vigyorra húzódott. Figyelmét a szám és a szemem között járkáltatta, valami jelet keresve, mit szólok mindehhez. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de mielőtt feleszméltem volna, mit teszek, már megtettem.
Megszüntettem azt a kis távolságot, amely közöttünk volt, majd óvatosan a szájára nyomtam sajátomat. Kezeimet a mellkasához tettem, és egy pillanatra meghökkentem, amikor meztelen bőréhez ért a kezem. Justin megmerevedett érintésem alatt, nekem pedig muszáj volt jólesően felsóhajtanom, amikor megéreztem a bőre tapintását. Akár a selyem. Bőre olyan, mintha a legpuhább anyaggal vonták volna be, így minden előzetes gondolat nélkül elkezdtem bejárni a kezemmel a felsőtestét.
Justin ekkor felébredt: fedetlen derekamra csúsztatta a kezeit, mire a lábujjam hegyéig kirázott a hideg ebben a harminc fokos hőségben. Nyelve lassan behatolt a számba, ölelését sokkal szorosabbra fogta. Nem tudtam, mi ez az érzés, honnan jön, és meddig tart, az egyetlen, amit tudtam, az volt, hogy nagyon élvezem. Közelebb rántott a csípőmnél fogva, s ez a közvetlen érintkezés csak még nagyobb áramütést keltett a bőröm alatt.
Akármennyire is furcsa volt az a sok különböző érzés bennem, nem engedtem el. Egykor nem szerettem őt, és most sem szeretem még, de már annyit bizonyított nekem. Talán vak voltam, hogy nem vettem észre, és már akkor ki kellett volna nyitnom a szemem, amikor Scooter elkapott a kávézónál, de már nem érdekel. Ha továbbra is így viselkedik majd velem, még azt is el tudom képzelni, hogy tényleg működhet ez az egész kettőnk között.
Egy utolsó, érzéki csókot nyomva ajkamra elvált tőlem. A szemem csukva maradt pár másodpercig, s miután kinyitottam, szélesen mosolygó társamat láttam. Az illata még így is elképesztő volt, hogy nem volt rajta semmi, így csak megbizonyosodtam, hogy az a mámorító illat, ami belőle árad, közvetlenül a bőréből jön.
-    El kell indulnunk, hogy visszaérjünk végre ebből az erdőből – homlokát nekidöntötte az enyémnek, és nyakamat birizgálta, mire ismét behunytam a szemeim.
-    Oké – jelentettem ki, de még csak meg sem mozdultam. Justin mintha csak megérezte volna, mennyire jólesik a cselekvése, tovább folytatta, közben puszikkal árasztotta el az arcomat. Kis híján nyögdécselni kezdtem, de amikor ebbe a stádiumba kerültem, elváltam tőle. Azért, a nyögdécselést még ne.
-    Szerintem már megszáradt a pólóm – háta mögé pillantott, szemeivel kereste a ruhát, s mikor megtalálta, visszanézett rám. – Ha felöltöztél… - mit sem zavartatva magát megnézte magának minden porcikámat, majd a szemembe nézett. -, akkor indulhatunk is.
Lángvörös fejjel kaptam magamra az anyagot, s már vissza is fordultam felé. Felsőtestét immáron a trikója takarta, de a szeme még mindig gyémántként csillogott. Amikor megérezte, hogy nézem, felém fordult, és az irányomba közeledett. Ekkor jutott eszembe a lába: szegény, még mindig sántít a fájdalomtól, de máris jobban tud menni, mint tegnap. Odasétáltam elé, hogy ne kelljen fölöslegesen gyalogolnia, mire megkérdezte:
-    Nem gondolod, hogy fel kellett volna hívnunk Mrs. Evanst, vagy az osztályfőnököt, hogy egy vadkutya van az erdőben? Lehet, hogy másokat is megtámad – aggodalmasan nézett rám, és bele tellett pár másodpercbe, amíg fel tudtam fogni a mondanivalóját, ugyanis azzal a két, merészen csillogó szemmel voltam elfoglalva.
-    Igazad van – bólintottam. – Hívd fel, én addig összepakolom a cuccot, utána meg eszünk valamit, és elindulunk – ismertettem vele a tervemet, mire ő csak elmosolyodott. Istenem, annyira ki vagyok készülve tőle.
-    Rendben – felelte, és nyomott egy puszit a számra. Hozzászokok én ehhez valaha is?
Amíg Justin a telefonálással volt elfoglalva, én összehajtogattam a hálózsákot, és leültem enni. A táskában találtam gyümölcsöt, csokit, chipset, és mindenféle apróságot, így összeválogattam mindenből egy kicsit. Már javában megettem a felét az ételnek, amikor Justin csatlakozott hozzám.
-    Mrs. Evans azt mondta, hogy a figyelő tegnap már észlelte a kutyát, úgyhogy miután megtámadott minket, be is fogta valaki. Nem kell aggódnunk miatta többet – mesélte.
-    Hála az égnek – fújtam ki a levegőt. – Csak az a baj, hogy téged megharapott – vezettem le a tekintetem a lábára, s rögtön lehervadt az a kis mosoly is az arcomról, ami rajta volt.
-    Már jól vagyok, nyugi – óvatosan végigsimította a kezemet, mire a testem teljes egészében megrázkódott. Csak egy mosolyt intéztem felé, és ezek után mindketten csendben folytattuk az evést.
Pár perc múlva nekivágtunk az útnak. Mielőtt elindultunk, figyelembe vettük, hogy a 6. nyom azt mondja, mehetünk a fejünk után, szóval valószínűleg az ösvényt kell tovább követnünk. Minden szó nélkül ballagtunk egymás mellett, amikor zavarni kezdett a csend, ezért énekelni kezdtem.
-    Across the ocean, across the sea, starting to forget the way you look at me now – nem is tudom miért, de a Be Alright jutott eszembe először. Sokat énekeltem ezt anno, amikor az első ember, akit igazán szerettem, rettentően messzire költözött tőlem. A dal közepénél már annyira beleéltem magam, hogy fel sem tűnt Justin jelenléte, egészen addig, amíg végig nem értem a dalon.
-    Zoe, ez a dal tökéletes – szólalt fel a hátam mögül, ugyanis megállt, és elcsodálkozott rajtam. – Te írtad?
-    Igen, én írtam – mosolyodtam el halványan. – Ez volt az első igazán komoly dalom. Mindegyikkel sokat szenvedek, a dalszövegírás nem az én műfajom, de azért szeretem csinálni. Ezt viszont egy hét alatt megírtam – visszavezettem a tekintetem az útra, mert senkinek nem beszéltem eddig Gavinről anyán, és a két barátnőmön kívül. Justin utolért, és jobb kezével felém nyúlva megragadta a bal kezem, majd összekulcsolta az ujjainkat.
-    Elmeséled, mi történt? – kért meg édesen, s abban a pillanatban úgy éreztem, tiszta hülye voltam eddig, amiért nem vettem észre, hogy ilyen gyengéd valójában.
-    Egy éve történt minden – kezdtem el a történetet, s közben folytattuk az utat. – Tizenhat éves voltam, akkor kezdtem el ismerkedni ezzel az egész szerelem dologgal. Egy táborban ismerkedtünk meg, összekerültünk egy feladatnál, és itt kezdődött a kapcsolatunk. Nagyon szerettem, lekötötte minden gondolatomat, mindig csak vele akartam lenni, szóval érted – vontam meg a vállamat, s rá pillantottam. Érdeklődően hallgatta a történetemet. – Tökéletes kapcsolat volt, mindaddig, amíg el nem jött az a nap, amelyiken az anyja bejelentette, hogy Európába költöznek egy jó munkalehetőség miatt. Életem legnagyobb traumája volt az az időszak, amikor ez kiderült. Úgy váltunk el, hogy megpróbáljuk tartani a kapcsolatot virtuálisan. Egy ideig sikerült is, de aztán egyre kevesebbet beszéltünk, nem kerestük egymást. Két nappal a tizenhetedik szülinapom előtt szakítottunk véglegesen. Pár hete volt pont egy éve – néztem előre, mire megéreztem, hogy Justin megszorítja a kezemet, s közelebb húz. – Már nem fáj. Túl vagyok rajta. Egy év sok idő, ezalatt kihevertem. A szakítsunk előtt pár nappal írtam meg a dalt, amikor még hittem, hogy minden rendbe jöhet. Természetesen tévedtem, de legalább született egy dal, nem igaz? – mosolyogtam, de Justin tekintete nem árulkodott semmiféle jókedvről. Megállt a menésben, gyengéden maga felé fordított, s kezemet eleresztve átölelte a derekamat.
-    Megígérem, hogy nem fogom hagyni, hogy bármi is szétválasszon, oké? – mélyen a szemeimbe nézett, én pedig teljesen elvesztem az övéiben.
Csak egy bólintásra tellett tőlem, annyira lenyűgözött, ahogyan a szívén viseli, ami történt velem. Egy apró mosoly tűnt fel az arcán, és még közelebb húzva megkaptam tőle a világ leglágyabb csókját. Még a térdem is beleremegett a cselekvésbe, olyannyira fenséges, és finom volt velem. Egy utolsó puszit nyomva az ajkaimra, immáron szélesen vigyorogva elvált tőlem, és kezeinket újból összeforrasztva tovább indultunk a végtelennek tűnő ösvényen.

Hát sziasztok!:)

El sem hiszem, hogy újra itt vagyok, annyira furcsa, el sem hiszitek. De megígértem, és az őszi szünetben volt időm egy picit foglalkozni vele, szóval megérkezett a végre valahára a 32. rész!:)

Ne haragudjatok, ha unalmas lett, egyszerűen valahogyan el kellett kezdenem, és más mód nem jutott az eszembe. Nem is tudom, vagytok-e még, de elég sok visszajelzést kaptam tőletek, hogy éltek, és szívesen olvasnátok a blogot tovább, szóval ebből erőt merítve írtam, s remélem, hogy lesznek kommentek, megtekintések, és az ACH visszanyeri majd a régi mivoltját. :)

Annyi mindent szeretnék, még mondani, de nem tudom,hogyan. Hiányzott a blog, s bár furcsa volt a Broken után ismét ebbe csöppenni, azért bizakodom, hogy nem vallottam kudarcot. Nagyon várom a visszajelzéseket!:)

Teljesen ismeretlen, hogy mikor tudok jönni legközelebb. Ne várjatok sűrűn részeket, mert ott van még nekem a Broken, az is elég kemény meló, és már abban is egyre ritkábban hozom a részeket. Ebben a blogban elvétve, talán kéthavonta lesznek részek, ha időm és energiám engedi, azon nyomban nekilátok, ezt megígérhetem. :)

Ne kíméljetek a kommentektől, izgatottan várom az összeset. Találkozunk legközelebb, love ya guys <3

Coming back

Hát, sziasztok. Azt sem tudom igazán, hogy hol kezdjem. Egy éve jártam itt utoljára – úgy értve, hogy bejegyzést is hoztam -, holnap lesz egy éve, hogy időt kértem tőletek. Ez hosszú idő ám.
Egy év alatt sok mindent le tudtam rendezni magamban, amikkel akkor küzdöttem, amikor ezt a blogot írtam. Volt egy csomó kimaradás, hónapokig tartó szélcsend, de ennek ellenére egy bizonyos szintnek úgy gondolom, sosem adtam alább, meg sem tudtam volna tenni. Őszintén, fogalmam sincsen, hogy emlékeztek-e még erre a blogra, vagy már teljesen feledésbe merült. Egykor sokan olvastátok, és a mai napig kapok visszajelzéseket, hogy nagyon jó.
Kismillió komment érkezett, hogy ne hagyjam abba, vagy éppen miért nem folytatom tovább. Ott volt/van nekem a Broken, ami egy teljesen más hangvételű, más környezetben játszódó történet, és két ilyen különálló világot egyszerre működtetni nagyon nehéz dolog. El lehet veszteni a szálakat, össze lehet kavarodni.
De nem nekem. :D Na, még mielőtt azt hiszitek, hogy valami gyászbeszédet mondok itt nektek, hogy szépítsem a helyzetet, amiért végleg bezárom a blogot, közlöm: semmi ilyesmi.
Nincs gyászbeszéd.
Nincs utolsó bejegyzés.
Nincs bezárás.
Mert akik figyelmesen elolvasták azt, amit írtam egy éve, azok láthatták, hogy azt írtam, küzdök az ellen, hogy befejezzem. És én kitartóan küldöttem, és boldogan kijelenthetem: a csatát én nyertem meg a végtelen tanácstalanság ellen. Egy szó, mint száz: tartottam egy egyéves szünetet, és nem azt mondom, hogy rögtön el is kezdem szolgáltatni nektek a részeket, mert nem, de NEM FEJEZTEM MÉG BE A BLOGOT. 
Zoe és Justin története még függ a levegőben, nekem pedig lépcsőt kell építenem nekik, hogy le tudjanak jönni a földig. Be kell hoznom a lemaradásomat, mert az agyam maximálisan a Broken köré van építve írásügyileg, ezért vissza kell olvasnom az előző részeimet. Korábban említettem, hogy teljesen más a kettő történet, és tényleg nem tudom, hogyan fogom magam kizökkenteni a „Justin egy maffiatag és rohadt nehéz élete van” című szerepből, de meg fogom tenni. Mert az Anything Could Happen még él, és valakinek bizony életben kell tartania! :D
Egy kikötésem viszont mindenképpen van. Nem fogok feleslegesen írni. Ezt úgy értem, hogy ha nem látok visszajelzéseket kommentek formájában, akkor nem fogom látni értelmét a folytatásnak. Ez egy tény, ez az én egyetlen feltételem. Ha tényleg sokan szeretitek a blogot, és tényleg szeretnétek, hogy legyen egy tisztességes befejezése, akkor tegyetek érte. Nekem sem lesz könnyű, sőt, nekem még nehezebb lesz, mert eleinte valószínűleg tiszta Broken-stílust fogok felvenni, de ha ezt megpróbálnám, figyelmeztessetek. Idő kell ahhoz, hogy belerázódjak ebbe az ártatlan történetbe. :)
Azt hiszem, mindent elmondtam. Még magam sem hiszem el, hogy megint itt vagyok, de majdcsak megszokom. Nem tudom, mikor leszek képes hozni nektek a 32. részt. És ha hozom is, akkor elképzelhető, hogy két rész között el fog telni egy kisebb időszak, amiért egy másik blogot is vezetek. Lehetséges, hogy még a nyár folyamán elkezdem írogatni az ACH-t, legyetek türelemmel, egyszer biztosan láttok itt még részt. :) Remélem, vagytok még itt, és visszakapom a régi olvasóimat is, akik esetleg átköltöztek a Brokenbe, valamint szerzek pár újat is. :)
 Még mielőtt bármit is elkezdenék, megkérnélek titeket, hogy írjatok kommentet, csak hogy tartsak egy enumerációt (seregszemle :D). Megnézem, mennyien szeretnétek, hogy újraéledjen a blog, és akkor meglátom, mit tehetek. Ne hagyjatok cserben! :)

~Zoe*

Explanation

Szóval... Az igazság az hogy időt szeretnék kérni. Sok mindenen mentem keresztül az utóbbi időben, és még ki kell hevernem. Ráadásul, úgy érzem hogy a történetet is elvesztettem. Nem tudom hogy és mint, de nem érzem magaménak a történetet, és hiába próbálok meg írni, nem megy. Nem tetszik az írásom. Higgyétek el csajok, ezerrel küszködök, hogy ne jussak el oda, hogy befejezzem a blogot. És nem miattatok, hanem totálisan miattam van az egész. Az egyetlen dolog amiért életben akarom tartani az ACH-t, azok ti vagytok. Tudom hogy szeretitek, és a dolog is még annyira kiforratlan Zoe és Justin között, hogy ezt itt nem hagyhatom abba... Egyszerűen nem tehetem meg. Szóval legyetek türelemmel, próbálom összeszedni magam és elfogadható részt írni nektek.
Köszönöm :) ♥

~Zoe* 

31.rész - Szempontok

Hát itt lennék. Igen, írtam nektek részt és nem, nem fogok semmit abbahagyni. Most, a rész előtt szeretnék még pár dolgot letisztázni.

1: 32.000?! 45?! asdasdasdasd *-*

2: A komikkal kapcsolatos kiírásomra szeretnék még reagálni. Úgy olvastam, kissé félreértettetek engem. Én nem azokra haragszom, akiknek nincsen lehetőségük komizni. Én azokra vagyok mérges, akik lusták komizni! Érzitek, hogy nem ugyanaz? Persze, teljesen jogosan mondtátok azt, hogy örüljek annak a 10-15 kominak, ami alkalmanként összegyűlik, és természetesen hatalmasra becsülöm őket. Viszont amint az egyik komiban leírtam, néhány dologból szeretem kihozni a 220%-ot, ebbe pedig beletartozik a blog is. Sajnálom, ha telhetetlennek tűnök, mert ugyan kissé az vagyok, de higgyétek el, számomra minden komi és minden olvasó felér egy kinccsel. Sokat jelentetek nekem mind, egytől egyig, remélem ezt azért tudjátok!:) ♥ A komikat csakis kizárólag azért kérem, hogy jól végezzem a munkám. Hiszen a ti érdeketek, hogy jó részeket hozzak, hát akkor hajrá segítsetek!:) Rátok is szükségem van ám az íráshoz, így tudok javulni és fejlődni.

Komolyan remélem, hogy így már érthető, amit ki szerettem volna fejezni a kiírásommal, és most majd többen veszitek a fáradtságot a komizáshoz.  

De nem fecsegnék, olvassátok a részt!:) ♥

u.i.:Az utóbbi időben két díjjal lettem gazdagabb, ha gondoljátok nézzétek meg a Díjak menüpontban felül!:) 

~Zoe*

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Még mindig teljesen megrészegedve ülök Justin ölében mellkasának dőlve, és próbálom felfogni az előbb 

lezajlott felettébb szokatlan és nem mindennapi eseményt. Megcsókolt. Tulajdonképpen a száját az enyémnek nyomta, utána bevonta a cselekvésbe a nyelveit is. Én pedig mindenféle ellenkezés nélkül hagytam neki. Megbántam? Nem.

Eszméletlen volt. Ahogyan merő precizitással ért hozzám, és ahogyan csókolt, maga volt a mennyország. A legkisebb mértékig sem gondoltam volna, hogy ennyire hibátlanul csókol. Furcsa tőlem ezt hallani, de egyszerűen kell még. Nem volt elég egy ebből a hibátlan csókból.

Mikor a jobb kezem mellkasára helyeztem, éreztem a fájdalmasan vadul lüktető szívét, amit csak egy hajszál tartott vissza attól, hogy ki ne szakadjon Justin mellkasából. Ez azt igazolja, hogy vágyott már erre. Vajon mióta várhatta ezt a pillanatot? Ha mindent számba veszünk, elég régóta, hiszen már Scooter is mondta, hogy szerelmes belém, az pedig nem most volt.

Annál a pillanatnál pedig majdnem meghaltam a karjaiban, amikor végigsimított a gerincemen. Abba a cselekvésbe szabályosan beleborzongtam. Észvesztően lassan és gyengéden haladt a nyakamtól a derekamig a gerincem mentén, ez pedig megőrjített. Nagyon ért a dolgához, teljesen tudta, hogy mitől lesz számomra egy csók felejthetetlen. Mondjuk, ez teljesen érthető, hiszen biztosan volt neki kin gyakorolnia. 

Most éppen a tüzet nézem gondolkodásom közben, s zenei aláfestésnek Justin szívverését hallgatom. Justin a karomat simogatja olyannyira gyengéden, hogy alig érzem, mégis szörnyen kellemes. Fejem a szájánál van, és nem telik el úgy öt perc, hogy ne adna legalább egy puszit a homlokomra. Miért élvezem én ezt ennyire? Valami azt súgja, nem szabadna. Ez a valami pedig a minden. Minden egyes szemszögből nézve helytelen, amit művelünk. Vegyük sorra.

Először is, ő egy sztár. Ki tudja, hogy mit talál ki a menedzsere, hogy két hónap után szakítania kell velem egy szép kis címlap sztori érdekében. És akkor a magánéletről ne is beszéljünk. Nem is lesz olyanunk. Paparazzik, rajongók tömkelege mindenhol, elég csak egy lépést kilépni a házból, máris annyi az életednek. Értem, hogy ez a sztárvilág, és azt is felfogtam, hogyha egyszer belőlem lesz sztár, rám is ez vár. Azonban úgy érzem, nem élnék túl egy újabb csalódást.

Ez pedig a másik... Az a gyönyörű kis pletyka rólam és Justinról. Akkor még mondhatni nem is kedveltem, de a paparazzik már akkor is megtalálták a módját, hogy címlapra tegyék Justint. Akkor pedig békén sem fogják hagyni, ha lesz valakije. Főleg ha az a valaki én leszek. Ha összejönnénk, csak igazat adnánk a pletykának, engem pedig az összes ember lenézne. Pedig ha tudnák, hogy én mennyire nem kedveltem Justint, nem vélekednének így rólam.

Szóval ez a két legfontosabb szempont. Ezek pedig fontosak annyira, hogy felmérjem ésszel: nem szabad Justinba szeretnem.

- Olyan csöndben vagy - suttogta fülembe Justin, amitől egyszerre rázott ki a hideg és telített el melegség.

Vajon mit feleljek most erre? Valamikor le kell tisztáznunk ezt az ügyet, most pedig csak ketten vagyunk, nem fog senki zavarni. Igen, az lesz a legjobb, ha most megbeszéljük, hiszen ki tudja mikor lesz rá legközelebb alkalom.

- Gondolkodom - feleltem magam elé meredve, s még mindig a tűz lángcsóváit vizsgálgattam. 

- És min? - érdeklődött azonnal.

- Kettőnkön - keltem fel mellkasáról, hogy szemébe tudjak nézni.

Justin arca azonnal elkomolyodott, mikor megpillantotta arcom, amin nem is volt sem mosoly, sem pedig egy érzelem halvány szikrája. Vagyis talán egy érzésé volt: a csalódásé.

A fiú, kinek az ölében ültem szörnyen csalódott lett, szinte látszott rajta, hogyha tehetné, elásná magát valami mélypontra, ahol senki és semmi nincs. Nem akarom, hogy magát hibáztassa, ezek csak a körülmények! Ezért nem ő a hibás...

- Megbántad a csókot, igaz? - suttogta halkan, és a földet fixírozta semleges arccal.

Nem a csók miatt vagyok csalódott, csak szimplán azért, mert ez a két tényező ellenzi, hogy beleszeressek valaki olyanba, aki talán tiszta szívből tudna szeretni. Mert igen, úgy érzem Justin tudna. Viszont e miatt a két dolog miatt nem tehetjük.

- Egyáltalán nem erről van szó- vágtam rá azonnal- A csók tökéletes volt...

Erre felpillantott rám, és a szemeiben megcsillant valami, ami azt hiszem a második tagmondatom bűne. Bevallottam: imádtam a csókot és legszívesebben megismételném, de ettől még a helyzet és a körülmény nem változik.

- Akkor mi a baj? - hajolt hozzám közel, megfogta a kezeim, és ismét szembe fordított magával. 

- Minden... - néztem le magunk mellé a földre.

Tanácstalan tekintettel meredt rám, egyszerűen fogalma sem volt, hogy miről beszélek. Jobbnak láttam kifejteni, mert nem tudom tovább állni ezt a tudatlan arckifejezést. Azonban azzal kapcsolatban már kissé bizonytalan voltam, hogy mégis hogyan tegyem ezt, hiszen annyi minden jár a fejemben, hogy azt sem tudom, hol kezdjem a beszámolóm.

- Nos, én... szóval... - kezdtem dadogni, mire Justin csak még jobban összezavarodott - Nem lehetünk együtt - nyögtem ki nagy nehezen ezt a hatalmas jelentéssel bíró három szót.

Justin kimeresztette szemeit, majd tisztán látszott, hogy nem akarja felfogni, amit mondtam. Vagyis inkább nem tudja. Annyira összezavarodott, hogy csak könnyes szemmel meredt rám, tekintete pedig elüresedett, eltűnt belőle az állandó csillogás.

Annyira szörnyen érzem magam. Tisztán látszik, hogy megbántottam, pedig nem akartam. Összejönnék vele, de egyszerűen nem lehet...

~*~Justin szemszöge ~*~

Zoe szavai nemes egyszerűséggel lesokkoltak. Vagyis inkább megleptek, elszomorítottak és megkérdőjeleztek egy és ugyanazon időben. Mégis mit akar ez alatt érteni? Mit jelentsen az, hogy nem lehetünk együtt? Ez egyszerűen... Ekkorát még sosem csalódtam. Olyan üresnek és elveszettnek érzem most magam. Mintha feldobtak volna a fellegekig, aztán pedig egy óriási légycsapóval azonnal leütöttek volna. Azonnal meg kellett tudnom, hogy mire ez a hirtelen gondolat.

- De... Miért? - nyögtem ki nagy nehezen ezt a két szót, bár komolyan nagy erőfeszítésembe tellett.

- Csak gondolkozz el - kezdett bele - Sztár vagy, az életed a tömeg előtt éled, levegőt sem tudsz venni a hétköznapokon az emberektől, és akkor magánélet? Nem lesz olyan! - mutogatott az ölemben ülve minden felé - Ráadásul ott van az a pletyka, ha együtt leszünk, akkor csak ráerősítünk, hiszen ők nem tudják, hogy egy cseppnyi igazság sincsen abban, amit leírtak...- telt meg kissé két boci szeme könnyel - Nézz és láss, minden az ellen van, hogy együtt legyünk!

Ezek a szavak csak még jobban lehúztak. Nem az fáj, hogy mindezt ő mondja nekem, hanem az, hogy teljesen igaza van. Elvégre, mi jó sülne ki belőle, ha összejönnénk? A Beliebereim felháborodnának, alig maradna pár, akik eltűrnék, hogy barátnőm van. Persze, azok a Belieberek, akik emiatt elhagynak, nem igazi rajongók. Mégis, nem szabad megengednem magamnak, hogy elveszítsem őket, hiszen az maga lenne a harmadik világháború.

Ott van Scooter, ő vajon mi a francot szól, ha hazamegyek, és beállítok azzal, hogy felszedtem Zoet? Először megütne, szétszabdalna és kitűzné a végtagjaimat a világ négy pontjára, vagy hagyna lassan szenvedni, és azt mondaná: "Most azonnal szakíts vele!"? Őszintén bevallom, az első lehetőségnek még mindig jobban örülnék, mint a másodiknak, hiszen nem bírnék együtt élni azzal a tudattal, hogy Zoe nem lehet az enyém.

Na meg persze Scooter is biztosan jönne azzal, hogy: "Na és a Beliebereidre nem gondolsz? El fognak hagyni, nem fog senkinek kelleni a még ki nem adott albumod".

Aztán ott van a soha el nem hanyagolható drága szerelmem, a média. Két napon belül a címlapon lenne Zoe, ezzel a szöveggel: "A hír igaz volt! Justin Bieber és a feltörekvő énekesnő egy pár!" Aztán pedig csak jönne a feketeleves: minden olyan alaptalan pletyka, amit egy ép eszű ember felfogni sem tud, hogy mégis melyik volt az a hihetetlenül ráérős ember, akinek ez kipattant a fejéből?! Felfoghatatlan ez a szerencsétlen média.

Ebben pedig a legszörnyűbb az, hogy ez egy ördögi kör. Összejövök Zoeval, a Belieberek megtudják, ha megtudják, elhagynak, ha elhagynak, nem veszik a lemezem, ha nem veszik a lemezem Scooter lecsesz, és ha Scooter lecsesz, nekem engedelmeskednem kell, utána pedig mindig feladom és kezdődik az egész elölről. Elegem van abból, hogy mindig veszekszünk emiatt, és a végén mindig a fejemhez vágja, hogy: "Ha nem vagy hajlandó felfogni, amit mondtam, kereshetsz másik menedzsert!" A halálom ez a mondat. Oké, Scooter szörnyen kedves, de néha ő is csak a hasznot látja bennem, ami nekem kicsit sem tetszik. Még mindig ember vagyok, aki érez, nem pedig egy olcsó médiadarab, amit kedvére megvásárolhat mindenki.

És végül, de nem utolsó sorban Zoe karrierje. Mindez, amit most felsorakoztattam az agyamban, csak tönkretenné a jövőjét. Hiszen ő is megérdemli, hogy világhírű énekesnő legyen belőle, hogy mindannak a jónak részese legyen, aminek én vagyok. Sokkal jobban megérdemelné, mint én. 

Istenem, ez annyira szörnyű! Felfogni sem tudom, hogy végre sikerült a lehetetlen, most pedig... Nem tudom, mit tegyek. Zoe tanakodva, ugyanakkor letörve néz rám, és próbálja kitalálni, vajon mi mehet keresztül az agytekervényeimen. Fogalmam sincs, hogy miképp oldjam meg ezt a bonyolult szituációt, de valahogy meg kell. Nem engedem el ezt a lányt, akkor sem, ha a karrierembe kerül. Szeretem őt, úgy érzem nélküle már létezni is alig tudnék, hiszen minden egyes pillanatban csak rajta kattog az agyam. Senki sem kérheti tőlem, hogy dobjam el őt.

Zoe nem bírta tovább, két kezét rátette arcomra és felemelte a fejem, hogy a szemeibe nézzek. Egyszerre nyugtatott meg és izzított fel a pillantása, amiről még magam sem tudom, hogy lehetséges. A következő pillanatban közel hajolt, és egy hosszú puszit lehelt ajkaimra. Nem, ez nem mehet így. És még el kéne őt dobnom?! Lehetetlen. Én akarom őt, és ezen semmi nem változtat.

Észleletem cselekedetét, majd viszonoztam is azt, amiből ismét egy rövidebb csókcsata lett. Azonban ez a csók nem olyan volt, mint az előző. Ebben leginkább az érződött, hogy mindkettőnk akarja ezt az egészet, de egyikőnk sem teheti. Ez pedig fájt és boldogított egyszerre, hiszen Zoe ismét az ajkaimon csüng, ami felbecsülhetetlen. Véget ért érzelmes, alig fél perces csókunk, amikor Zoe meg szeretett volna szólalni, de nem engedtem neki, mert én akartam beszélni.

- Megígérem, hogy megoldjuk valahogy - fúrtam bele tekintetem az övébe - De ez csak akkor fog működni, ha te is akarod. Szóval, szeretnéd? - tettem fel neki a kérdést, csak hogy biztos legyek a dolgomban.

Zoe elvette tekintetét az enyém elől, majd lehajtotta a fejét és megnémult. Elbizonytalanodott. Szemmel láthatóan megingott a neki szánt kérdésemtől, ami engem is megbillentett. Az már régen rosszul kezdődik, ha gondolkoznia kell a válaszon, hisz ha meg lenne győződve róla, hogy mit érez, akkor egy egyszerű igen lett volna a válasz. Viszont mivel még mindig gondolkozik, ezért a döntésében benne van a nem lehetősége is, ami szörnyen bánt.

Nem volt neki elég? Nem éreztettem vele kellőképpen, hogy mennyire akarom őt, amikor megcsókoltam? Miért érzem, hogy az én hibám az egész? Talán mert az is. Ha kicsit korábban kinyitom a szemem, talán már sokkal előrébb juthattunk volna. Bieber... Olyan ostoba vagy.

- Nem tudom, Justin... - suttogta halkan- Akarom mondani... - helyesbített - Annyi dolog van még, amit át kell gondolnom. Ott van a jövőm és az ajánlat, amit kaptam...

- Miféle ajánlat?- szakítottam félbe.

Egyszerűen elképzelni sem tudtam, hogy miféle ajánlatról beszél mindaddig, amíg ki nem mondott egy, a számomra hátborzongatóan taszító nevet.

- Conor- felelte halkan.

Minden világos. Már meg is feledkeztem Conorról, mert meg voltam győződve róla, hogy Zoe ügyet sem fog vetni rá. Azonban nem így történt, nagyon is fontolóra vette azt a gyönge kis felkérést, amit Conor ajánlott neki még a hotelben. Hihetetlen, hogy nem látja: az a szemétláda csak ki akarja használni, hogy engem bosszantson. Látszik rajta, hogy neki is bejön Zoe, de maximum csak egy éjszaka erejéig akarná. Tudom, hiszen szinte mindig ugyanabban a hotelben tartózkodunk. Minden reggel más lány távozik a szobájából, ami egyszerűen undorító. Így kihasználni a nőket... Csakis egy ilyen fajzat lehet képes ilyenre.

Azonban egy részről Zoet is megértem. Ha a karrierjét nézzük, sokkal könnyebb lenne neki Conorral. Tisztázná a velem kapcsolatos pletykákat, új életet kezdhetne, és biztosan csodálatosan is kezelné a sztárságot. Viszont ez csak egy dolog. Tudom, hogy sokáig nem bírná amellett a nyomorék mellett, mert amikor csak tehetné, mászna rá és még dolgozni sem hagyná Zoet. Nem tudja, mi kell egy nőnek, mindegyikben csak az esti kalandokat látja. Félek azonban, hogy mivel Zoe nem olyan lány, akit egy csettintésre megkaphat, ezért ő sem adja fel majd egykönnyen. Amilyen alattomos, fog rá találni módot, hogy szétszedjen minket. Már ha összejövünk, ami jelen helyzetben egyszerűen lehetetlen. Ezek után a gondolatok után már csakis egy kérdésre szeretnék választ...

- Bejön neked?- szegeztem hirtelen a kérdésem Zoenak, mire neki kimeredt a szeme.

- Nem is ismerem - vágta rá - Csak azt tudom, amit Scooter mondott róla...

Várjunk csak... Scooter? Mégis mikor és... Mi van?!

- Hogy Scooter? Mikor beszéltetek ti erről?- értetlenkedtem.

Egy pillanatra elmerengett. Valószínűleg rájött, hogy ezzel elárulta magát, már csak tudnom kéne, hogy miért.

- Amikor elfutottam a hotelből, Scooter utánam jött, és sokat beszélgettünk- felelte.

Amikor elfutott a hotelből.. Akkor veszekedtem Conorral, utána pedig nem találtam Scootert, és mikor visszajött... Emlékszem! Mikor visszajött azt mondta, hogy fontos dolgot kellett elintéznie... A szemét hazudott nekem! Zoeval volt és nekem még csak nem is mondta... Ezért még kap, ha hazamentem. Most viszont meg kell tudnom, hogy mi zajlott a beszélgetésen.

- Miről?- puhatolóztam óvatosan. Így lassan de biztosan egyre több dolgot fogok megtudni. 

- A pletykáról, Conorról, rólad és az ajánlatáról- sorolta.

Ebből rögtön két dolog ragadta meg a figyelmem: a rólam és az ajánlat. Tehát beszélgettek rólam és Scooter is tett fel neki ajánlatot? Esetleg nem derülne még ki, hogy titkon én vagyok Chuck Norris...?!

- Mit mondott rólam?- tértem a lényegre.

- Mindent- válaszolta egyszerűen.

Ez a mindent vajon mit akar jelenteni? Az is, amikor szerelmi ömlengést tartottam vagy csak azt, hogy nem vagyok olyan szörnyű, mint amilyennek mutattam magam...? Miért érzem azt, hogy mind a kettő?

- És az ajánlat?- léptem túl a dolgon.

- Ugyanaz, amit legelőször is feltett- mondta.

Tehát ezzel azt akarja mondani, hogy Scooter nem bánná, ha együtt lennénk? Vagy Zoeban is csak a hasznot látja? Nem tudom... Mindez olyan kiszámíthatatlan. Azonban az csak jelent valamit, hogy beszámolt Zoenak az érzelmeimről. Biztosítani akarta őt, hogy nem vagyok szörnyeteg, és aki igazából meg fogja bántani őt, az Conor lesz. Most büszke vagyok Scooterre.

- Justin, ne hidd azt, hogy nem szeretném ezt az egészet - mondta hirtelenjében - De annyi dolog van a háttérben, ami miatt biztosan nem lehetünk együtt. Nem bírnánk két hónapnál tovább... - rázta a fejét.

- Ha meg sem próbálod, honnan veszed?- simítottam meg az arcát.

Erre kicsit elgondolkozott, majd hatalmas szemekkel rám nézett.

- Túl sokat csalódtam már, Justin, és nem akarok többet- sóhajtotta.

Pedig ha tudná, hogy én mennyire tudnám őt szeretni, szerintem most azonnal hagynánk a kételyeket, és nekiesnénk a dolognak. Szeretném vele megpróbálni, mert sosem lehet tudni mi sül ki majd belőle végül. Viszont ehhez ő is kell, nem szabad csak nekem akarnom, mert abból valóban, az lenne, amit Zoe mondott: nem bírnánk két hónapnál tovább.

- Figyelj - húzódtam közelebb hozzá - Sok volt ez egyszerre. Aludjunk rá, és majd folytatjuk a dolgot. Mind a ketten elgondolkozunk, utána közösen döntünk. Így jó lesz? - vetettem rá egy fél mosolyt.

Mintha csak egy átkot oldottam volna fel, Zoe felszabadultam rám mosolygott, majd átölelt. Hihetetlen, hogy mindössze csak egy dologra volt szüksége: időre. Ha ezt megadom neki, megkíméljük magunkat az elhamarkodott döntésektől, ami már csak jó lehet.

- Tökéletes - mondta a fülembe halkan.

Szorosan öleltem őt, közben pedig simogattam a hátát, majd a haját. Utánozhatatlan érzés az, amit ő ad nekem, bele sem merek gondolni abba, hogy mi lenne, ha már nem érezhetném ezt többet. De nem is akarom megtudni, azt annál inkább, hogy milyen lenne vele együtt lenni.

- Akkor aludjunk, oké? - engedtem a szorításomon, hogy a szemeibe tudjak nézni.

Bólintott egyet, majd félig mosolyogva nézett a szemeimbe. Mintha egy teljesen más lányt láttam volna. Éreztem, hogy jól esett neki a megértésem, és nem követeltem választ tőle azonnal. Tudtam én, hogy nem kellenek ide a bonyolult megoldások, egy egyszerű kis figyelmesség néha több bárminél.

Mosolyogva odahajoltam hozzá, hogy megcsókolhassam. Mihelyst ez a gondolat a fejembe szállt, a szívem meg sem állt az elképesztő tempójú dobogással. Szörnyen élveztem ezt az érzést. Egyszerre volt idegen és kellemes, hiszen nem volt semmi, ami megakadályozott volna abban, hogy megcsókoljam, ehhez pedig még nem voltam hozzászokva. Viszont ahogyan elnézem, nem lesz sok idő, míg megszokom ezt az utánozhatatlanul jó érzést.

Odahajoltam hát Zoehoz, majd megcsókoltam. Ajkaink szabályosan összeforrtak, egyikőnk sem volt mohó. Lassan s óvatosan ízleltük egymás ajkait pár percen keresztül. Kezeim ismét letévedtek Zoe nyakához, és abba sem hagyták a simogatást. Mintha nem is én irányítottam volna a kezeimet, hanem már maguktól ráálltak volna arra az áhított területre Zoe testén.

Ismét előjött az elképesztő heves lélegzetvételem, amit próbáltam kontrollálni, de ha lassabban vettem a levegőt, majd' megfulladtam. Így nem volt más választásom, zihálnom kellett, de nem törődtem vele, élveztem a csókot.

Percek múlva mosolyogva elváltunk egymástól, és alváshoz készülődtünk, mert már mindkettőnk kifáradt mind szellemileg, mind pedig fizikailag. Belebújtam saját hálózsákomba, majd Zoe is hozzám hasonlóan bebugyolálta magát. Elfordulva tőlem helyezkedett el, nekem pedig nem tetszett hogy távol van, így közelebb húzódtam hozzá. Átölelni nem tudtam, mert akkor lefagyott volna a kezem, így csak a közelségét élvezhettem. Két perc múlva már hallottam mély, ütemes lélegzetvételét, ami arra utalt, hogy el is aludt. Egy pillanatra felé hajoltam, hogy meggyőződjek róla, tényleg így van-e, de nem kellett csalódnom, határozottan bealudt. Nyomtam egy puszit az arcára, majd ráhajtottam a gondolatokkal teli fejem hálózsákom párnájára, s Zoehoz hasonlóan, engem is elnyomott az álom.

-----------------------------------------------------

Hú, ebben a részben aztán gondolatmenetekből nincsen hiány. :) Szerintem már elég régen tettem fel kérdéseket, most sem szándékozok, csakis egyet: 

• Mit gondoltok, jogosak az érvek arra, hogy Justin és Zoe nem lehetnek együtt?

Kíváncsian várom, hogy ti mire gondoltok, remélem most is születni fog pár komi, hiszen látjátok! Csak rátok kellett szólni, megmozdultatok és összehoztatok a 30. rész alatt 31 komit. 31-ET!!! Bízom benne, hogy most sem kell csalódnom:) Legközelebb találkozunk, ami mint mindig, ismeretlen időpont, de igyekszem!:)

Love U Beliebers ♥